Negyvenöt [Írások]

Langy eső könnyel permetezte
az ágyútörte utcagránitot,
esett a sebzett-drága Pestre,
a piszkosszürke égre ásított
házsorainak csonka teste,
roggyant falak, foghíjas grádicsok,
az eső lomhán verte-verte
mit nemrég vas vert, bomba fájdított.

Mozdulatlan hevert a város
álmodta gyötrő lázas álmait,
sajgó sebe, hogy nem halálos,
csak néhány tiszta szempár látta itt.
A felhők mögül gyér világos
csorgott, a hajnal karcsú sávjait
követként küldte sivár, sáros
földünkre: költögetni vágyait.

Az álmodás konok bilincsét
varázsvesszővel törte szét a fény,
kibújtak a házak, a pincék
résein az emberek, mint serény
hangyák: az utca szórta kincsét,
útak és terek tócsás szegletén,
kiket megkínzott harc s az ínség
sereggé sűrült százezer szegény.

Kinyílt a május tarka csokra.
a felhőfüggöny itt-ott felszakadt,
s a töredezett ablakokra
kitűzte fényes ékszerét a Nap.
A csönd nehéz terhét ledobva
komor kaszárnyák récsai alatt
hangrakaptak még akadozva
vérmelengető vörös jelszavak.

Tengerként, mit száz folyam növel
a pesti utca népe egyre nőtt,
kiket erős közösség ölel
komoly férfiak, kedvesarcú nők
gyülekeztek és szűk lett már a hely,
elindultak, nem bánva az esőt,
egy jobb jövőt akkor úgy vártak el,
mint a tavaszi tiszta levegőt.

Talán sok elme még nem érte
el a szokatlan zengő hangokat,
de dobbanásuk jól kísérte,
mit annyi lélek mélye tartogat,
a nemzedéknyi messzeségbe
tűnő homályos emlék-karcolat
most vérpirosan megidézte
a forradalmi forró harcokat.

Puskalövés, rakéta száll az égre.
Ne félj fiú, mindenki jóbarát,
vojna kaputt, a háborúnak vége,
újságpapír, morzsolt tabák,
nem értjük meg egymás szavát,
mégis tudható, itt a béke,
posztóköpeny, rongyos kabát,
túléltük, élünk, végre-végre!