Újra csak itt a sötét, a rigók már csendben elültek,
hogy zsugorodnak az úgyis kurta nappalok egyre!
Hűvös a szél, átjár a szobán, a rossz ablakon áthúz,
jó, hogy a kályha meleg s nem kell dideregni magamban.
Társsal könnyebb a tél, csak várok a szürke homályban.
Megszoktuk egymást, ismerjük a bőr simaságát,
búvó illatokat, susogását könnyű ruháknak.
Ennyi sok év! sose hittem volna, talán temagad sem!
Mondd, hova tűnt az a vágy, az az őrjöngő szerelem?
Itt ülünk, két öreg, dögfáradtan nézzük a tévét
veszkődünk szégyellnivaló sok ostoba bajjal,
és ami jön ezután, ami vár ama szörnyeteg órán!
Hadd a fenébe, vén huhogó, majd lesz, ahogyan lesz,
késő van, öregem, lefeküdnék, vesd meg az ágyat!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése