Állati mesék

1.

Lakott az utcánkban egy argentin dog. Igen mérges, rámenős kutya, csupa izom, hatalmas fej, félelmetes fogak. Állítólag rabszolga őrzésre-vadászatra tenyésztették ki valaha ezt a fajtát. Amúgy szép kutya, ha valaki szereti ezt a tipust. Ez a dog elkövette azt a könnyelműséget, hogy megtámadott egy varjút (dolmányos varjú – corvus cornix), aki épp ott keresgélt a kertben (ahogy a varjak szoktak). A kutya nem ölte meg az áldozatot (aki történetesen egy méretes fióka volt), de megsebesítette, talán a szárnyát törte el. Nagy botrány lett. A két varjúszülő azonnal a fióka védelmére indult, stukák módjára a levegőből támadták a kutyát, aki tehetetlenül, vinnyogva keresett menedéket a gazdáinál. A továbbiakban a dogot elzárva kellett tartani, később autóval máshová vinni, mert a varjak nem adták fel, őrizték a házat, és mihelyt megjelent a kutya, támadtak (fejre, szemre mentek). A blokádot a továbbiakban az emberekre is kiterjesztették. A gazdát egy ízben jól megbúbolták, a gazdáné ki se mert lépni a házból. Mit lehetett tenni, szégyen, nem szégyen, segítségért folyamodtak. Először a madártani intézetet hívták fel, onnan rögtön az első titkárnőről lepattantak: „Mit képzelnek, minden varjú mellé biztonsági őrt fogunk állítani? Aztán jöttek a madárvédők: „A varjú ritka, védett madár, azonnal szüntessék be a madarak zaklatását, azt a gyilkos kutyát ki kellene végeztetni!” Rendőrség: „Kérem, mi csak emberekkel foglalkozunk, madárral még sohasem volt dolgunk.” Végül egy ifjú rendőrtiszt úgy gondolta, hogy csak ki kéne szabadítani az öregeket az ostromzár alól, kiküldött két rendőrt a helyszínre. Ők hosszas tanácskozás és gondos előkészületek után megfelelő védőkesztyűben, foglyul ejtették a fiókát hősiesen állva a varjúszülők veszedelmes zuhanórepüléseit. Aztán vászonzsákba rejtve gyorsan autóba ültek és menekülésszerűen távoztak, hogy a kis varjúnak valami új helyet találjanak.

Az öreg varjak ebbe a megoldásba nem nyugodtak bele. A házat egész napos megfigyelés alá helyezték, akárki megjelent, iszonyú károgással, zaklatással követelték vissza a gyereküket. Még egy jó hétig tartott a légiblokád, mire beletörődtek a változtathatatlanba. A házaspár azóta is csak gondos felderítés után meri elhagyni a házat.


2.

Pestkörnyéki városka, családi házak, a kis előkertben bozontos kutya tépi a láncot, (mint később kiderült, műbalhé az egész), odabenn kedves, fehér törpeuszkár üdvözli lelkesen a vendégeket. Csendes beszélgetés a házról, a városról, egyebekről. „Tetszik tudni, mi kutyás emberek vagyunk - tér rá a házigazda a lényegre – mindig volt kutyánk, még olyan is volt, hogy egyszerre hét kutya volt a házban. Volt amelyiket vettük, másikat befogadtuk. Hanem volt egyszer egy dobbermanunk, azt nagyon szerettük, jó kutya volt. Csak hát akármilyen jó kutya, egyszer csak megöregszik. Öreg lett, beteg lett, sokat szenvedett szegény. Egyszer hazaérünk a munkából, hát élt még, de már csak alig-alig. Pár percen belül vége volt, meghalt. Sírtunk persze a párommal, és úgy gondoljuk ma is, hogy a kutyánk megvárt minket, nem akart addig meghalni, amíg nem találkozott velünk még egyszer.”

A szeretett lénytől is meg kell válni, a halottat eltemetni. A gazdáék el is vitték, gondosan betakarva, egy régen kiszemelt helyre, sírt ástak, eltemették, kis halmot emeltek földből, megjelölték a helyet egy fán, hogy néha vissza-járhassanak emlékezni.

Hazaérnek, kiszállnak a kocsiból, egy kutya áll a házuk előtt. Megnézik közelebbről, dobberman ez is. Elcsavargott kutya, befogadják, míg nem találják meg a gazdáját. Hirdették mindenfele, de gazda sohasem jelentkezett. A kutyát nem látta senki azelőtt.

3.

Madaras történet. Garzonház, nyolcadik emelet, egyedülálló idős hölgy lakja. Egy este kopognak az ablakon (nyolcadik emelet, rolló leeresztve). Ugyan már hogy kopognának, képzelődsz, hallucinálsz. A kopogás ismétlődik, sőt erősödik. Az asszony erőt vesz félelmén, felhúzza a rollót, hogy megnézze, mi is történik odakint. Hát egy madár veri az ablakot, jó nagyocska, galambforma, tarkatollú. Ahogy kinyitja az ablakot, látja, hogy a párkányon egy másik, hasonló madár fekszik, aléltan. A beteg madár beesik a szobába, a kopogós meg (talán a párja) huss, elröpül.

Az éjszakát a lakásban töltik, a madár nem kér se vizet, se ételt, de él, mocorog. Reggel a beteg (talán sérült) madár talpra áll, topog, nagy nehezen felszáll az ablakpárkányra, aztán a nyitott ablakon át kiröpül. Többet nem látták.
Az idős hölgy szerint mostanában történnek vele csodák.

Maros vize...

Maros vize folyik csendesen,
maradj itthon, ülj a seggeden,
nem maradok, jönnek értem paripán,
vagy talán csak viszket a pinám.

Áll-e még a régi iskolád,
vár-e még egy szőke lány reád,
édes-e a régi csókok íze még,
áll-e még a farkad némiképp?

Nem voltam még senkié sosem,
odaadnám lángoló szívem,
meghalnék egy csókjával az ajkamon!
- menjen a picsába asszonyom!

Jól tudom, hogy összetartozunk,
egy a célunk, egy a bánatunk,
kísérőnk a hűség és a szép remény,
de hol fogunk kefélni, kérdem én?

Nem tudom, hogy hol történt velünk,
hol találkozott tekintetünk,
azt se értem, pénztárcám mért nincs velem?
Azt tudom csak, lett egy tripperem.

Nyáridőn az éj ezer titok,
mit beszélnek fenn a csillagok?
Sorsunk csupa meg nem értett rejtelem,
mondja, mi a lófasz van velem?

Hetven éves kort megértem én,
voltam házas, voltam agglegény,
ám egy kérdés nem hagy nyugton engemet:
mire költsem spórolt pénzemet?

Ám az ember optimista lény,
egyben bízik gazdag és szegény:
ád az élet régi dalhoz új cigányt,
öreg borhoz zsenge, új pinát.

Huszonöt év

Lám, huszonöt színes esztendő vált szürke fakóvá,
emlék már, halovány, ami tegnap fényesen élt még.
Felcseperedtél, gyenge virág, hisz a széltől is óvtak
drága szeretteid, kik valahol idegenben nyugosznak.
Félvad fegyveresek hajtottak úttalan úton,
laktad a lágereket vasdróttal körbekerítve
és kiheverted a jajteli éveket, bármi nehéz volt.
Elméd felkeresett új célokat, eszmei távolt,
lelkes harcosi körben találtál új rokonokra.
Boldog vágyra, szelíd szerelemre derült fel az arcod,
lépteid elnehezültek a számtalan asszonyi gondtól,
szíved alatt hordod, figyeled kicsi szép gyerekünket,
véle fut már az idő, vele szökken a sokszínű élet.

Este van

Újra csak itt a sötét, a rigók már csendben elültek,
hogy zsugorodnak az úgyis kurta nappalok egyre!
Hűvös a szél, átjár a szobán, a rossz ablakon áthúz,
jó, hogy a kályha meleg s nem kell dideregni magamban.
Társsal könnyebb a tél, csak várok a szürke homályban.
Megszoktuk egymást, ismerjük a bőr simaságát,
búvó illatokat, susogását könnyű ruháknak.
Ennyi sok év! sose hittem volna, talán temagad sem!
Mondd, hova tűnt az a vágy, az az őrjöngő szerelem?
Itt ülünk, két öreg, dögfáradtan nézzük a tévét
veszkődünk szégyellnivaló sok ostoba bajjal,
és ami jön ezután, ami vár ama szörnyeteg órán!
Hadd a fenébe, vén huhogó, majd lesz, ahogyan lesz,
késő van, öregem, lefeküdnék, vesd meg az ágyat!

Az ítélet

Jó fiúk, száll az idő mivelünk is, mind sebesebben
gördül a kő lefelé az Olümposz bérctetejéről.
Halljátok haverok, mint jártam életem útját,
s mondjátok csak másnak is el, példámból okuljon.
Zsenge legénykorom óta hajtom az aznapi árut
szorgosan igyekezve nap-nap után kamatyolni.
Nem sajnálva szüzecskét, sem pedig pókhasú férjet,
fürge kakukként más madarak fészkére leszálltam.
Új csajokért epekedve, minden lyukba belesve,
sóvárgó szemem, sajna, istennőkre vetettem.
Ó én balga barom, aki hittem az asszonyi szóknak,
melyeket kielégült isteni hölgyek ígértek:
„Így, no meg úgy lesz holnapután, te csak éljed a percet!
hűs erdőn gyönyörű nimfákkal együtt enyelgünk,
pásztori lánykákkal hempergünk szénakazalban,
csúf szatírok nem zargatják majd angyali nászunk,
nem riogat még Pán sem, a görbefaszú furulyázó.
Boldogan szállnak az órák, részegen, teli hassal,
és dárdád meredez majd mindig, újra meg újra.”
Én a gyatra eszű, sikeremmel gyorsan eldicsekedtem,
s nem beköpött Hermész, az a vamzer, síma szavakkal?
Nagy kani srácok jöttek elém a sarki ivóba,
hol szoktam vakerálni néhány fröccs erejéig,
seggemet rugdossák szaporán, a tököm se kímélik,
húznak a főnök elé, csak állok ott, kvázi beszarva.
Mondják, dolgaimat maga zord Zeusz fogja ítélni,
mennydörgő baritonján szólít színe elébe:
„Hát itt állsz citerázva te csélcsap, kurvakerítő?
bezzeg a korcsmákban merted jártatni a szádat.
Jól tudtam, valahányszor dugtál a mennyei kertben,
asszonyi pletykák, és besúgók hada hozta híred.
Meghágtad feleségem a híres hófarú Hérát,
gőgös Aphrodité öle sem maradt száraz előtted,
körbemetélt peniszednek messzire ment el a híre,
Veszta szüzekből egy se maradt meg óvni a lángot!
Spongyát rá, nem ezért gyülekeztünk ennyien össze
hallani holmi borisszák ócska parázna kalandját,
hisz bujaságot én tápláltam az emberi nembe,
és odalenn magam is kedvemre entyepetyéltem.
Más ma a pálya, fiacskám, ellened súlyos a vádunk:
sikkasztás alapos gyanújával hoztak elébem.
Emlékszem, ötezernyi éles, jó lövedéket
adtam az útra veled szép bőrzacskóba pakolva.
Mondd, hova lőtted a hadravaló lőszert szanaszéjjel?
Számolj el vele tüstént, áfástól, vagy anélkül!
Persze a bombacsajok most basznak kiállani érted,
istennők tanúságát jómagam el se fogadnám,
ám kimaradtak a kiscsecsű nők, meg a deszkasoványkák,
nagyvalagú szolgálónk szintén szűzen enyészett,
vannak, akiknek szőrös, esetleg görbe a lábuk,
őnekik tán nem jár soha semmi a földi örömből?
Sőt, akik arcra csúnyák, avagy lófoguk rontja a képük,
ott hervad valahány nekem rútan, mind pasi nélkül.
Kisfiam, itt a gubanc, ezért marad rajtad a balhé,
mert belefingott a lisztes tálba a sárga irigység.
Halljátok szavam, kurvapecérek, kész az ítélet,
hozhatsz fiskálist, revizort, de kár a dohányért,
döntésem jogerős már, nincs helye fellebbezésnek:
Ahány numerát kihagyál lustán, vagy tajtra piálva,
orrodat annyi rossz pina fogja törölni naponta!”
Szólt a Hatalmas, és hamarán bezárta a gyűlést,
én meg húzhatok el ama bánatos, méla picsába.

Reklám

Állás nélküli olvasztár keres pénzügyi társat
cégalapításhoz borsodi népi kohóba

...
Talpalt biztosítékjavítás garancia nélkül,
izzólámpacsere, villanydrótcsavarás
....

Kannás bor, tizenegy maligánfokos tengeri párlat,
langymeleg sör csapolás, ultrarövid italok

..
Bármilyen csapcsepegés, lefolyódugulás javítása
bontás, szétszerelés, szakszerű szarpucolás

..
Testi és lelki bajokra bevált naturál kezelést nyújt
nagytapasztalatú, diszkrét prostituált

Jelenetek egy házasságból

Tél volt még, de múlandóban
nap derült az ablakokra,
vidám kedvvel, de vacogva
együtt jártunk kásás hóban,
emlékeztünk vén dalokra,
köztük annyi jajgató van,
lassan mentél, ballagósan
jobbkaromra támaszkodva.

*

Gyűrűket kaptunk, drága kincs,
ujjunkra illik pontosan,
mindketten hordjuk rangosan,
nyegle beszédre bár legyints,
van erre pontos pár szavam:
szép ez az ékszer, híja nincs,
akár a páros kézbilincs,
s a csillogása színarany

*

Igen, rádszóltam ridegen.
Eddig is láttam harcokat,
mik együttélő szíveken
örökre hagytak karcokat,
de most, hogy kedves arcodat
kis furcsa fájás lepte meg,
megértem már, hogy jaj, sokat-
sokat sír az, ki jól szeret.

*






Már megfordultam hány helyen,
s nem volt igazi otthonom,
meleg kis házi gondokon
bevallom, nem is főtt fejem,
ha néha otthon dolgozom,
segítek sután, félszegen,
eloszlik minden félelem,
jó itthon lenni – gondolom.

*


Így mindig, úgy-e? - számtalanszor
kérded buzgó választ várva,
s én hümmögetni szoktam akkor,
jövőjét vajon ki látja,
most mégis hosszú, hűs hajadról
eszembe jut egy szép mese,
vitézről szól, kit hős kalandból
száz évig várt a kedvese.

*

Négyen ültünk a tűz körül
szalonnánk a nyárson sercegett,
mennyei illat szállt a hegy felett
ilyennek minden íny örül,
vigyáztam, ne rontsa kedvedet
a füst, ha lopva göndörül,
lám engem rendelt őrödül
egy eljövendő csepp gyerek

*

Zsuzsanna [Írások]

Mikor a nap izzóvörös korongja
a mély vizekbe süllyedt hirtelen,
s már alig látszott Jaffo karcsú tornya,
egyszerre este lett, sötétlő, színtelen,
Galil felől kis szellő fújni kezdett
söpörve vissza puszta rőt porát,
de moccanás se törte meg a csendet,
érezni cédrus s olajfák illatát,
kertjébe lép erényes szép Zsuzsánna,
kezében korsó, a vállán lenge leplek,
otthagyva fülledt fénytelen szobáját,
fürödni vágyik s ledőlni majd utána.
Először bontja könnyű kis ruháját,
majd hűvös vízzel arcát mossa szépen,
és így tovább, de részletezni szégyen,
szelíd halmok, lankák és hajlatok
közöttük völgyek rejtőznek sötéten,
ha akkor és ott bármit láthatott
a leskelődő három vén legény,
akik sóváran lesben álltak ott
a szomszéd háznak rejtett szegletén.
Sok ember él, kit vágya elvarázsolt,
való világnál több a képzelet,
a két szakállas mégis nagy szamár volt,
az ügyből per lett, hosszú szerfelett,
és vallomások voltak, s vádbeszédek,
és végsőkig küzdő peres felek,

és dúltak ott közöttük vad viták,
egymásnak estek Weiszek és Vidák,
a véneket meg szépen megkövezték,
oly csendesek nyaranta itt az esték.

Morál

Már-már szemem se rebben,
égetne bár a szégyen,
élhettünk volna szebben
az összekoldult béren.

Mondd, magvas-e a tartalom
és csínos-e a forma,
szóltál, mikor volt alkalom?
szólnál-e hogyha volna?

Szemünk előtt a naptár,
és csuklónkon az óra,
emlékeztetne csak már
az elmulasztott jóra!

Gonddal tisztítom fogsorom,
öltönyömet felöltöm,
elégedetten gondolom,
hogy dolgom van a földön.

Elmenni - csődjelentés,
megfutamodni -bűntett,
maradni - rajtavesztés,
szeretni - kétes ügylet,

Soha, seholse, senkit,
se bosszúból, se kéjjel,
se ágyúval, se késsel,
parancsra sem, se félve!

Az erőszak bárkit elvadít,
a félelem elaljasít,
bosszú szül bosszúvágyat,
gyerek gyerekre támad,

fajta a fajta ellen,
istennel szemben isten,
mi tarthat meg szelídnek?
ki ad ránk tiszta inget?

Levélféle [Írások]

Kedves kis húgom
Másképp nem tudom
Megírni levelem
Az irka-firkát
Akár a birkát
Sorokba terelem.

Jártam arra én
Zsenge kis legény
Az erdős Sirokban,
Felébredt nemrég
A régi emlék
Sírtam is titokban.

Mennyit is vártam
A régi várban
Egy kedves szőke lányt,
Amerre mentünk
Virágot szedtünk,
Meg malacnak csalánt.

A váron végig
Kőromot szépít
Ibolya-ékezet
Mélylila szőnyeg
Szultánnak szőnek
Hasonló ékeset

A csend az erdőn
Szívem megejtőn
Magányom fogta át
A mély avarban
Hallani halkan
Bogárlábak zaját.



Amitől féltem
E kis levélben
Túlteng már a líra,
Itt az a típus
Néhány praktikus
Sort vetni papírra.

Erdei túra
Ó három kúra
Ez a finom dolog
Melyet úgy imád
Göthös pneumád,
Hogy nem is gondolod.

Hegyet jár Pulus,
A ventrikulus
Megcsikordul hamar,
Aztán már semmi
A nyögvét enni
Így az étvágy pazar.

Ebéd, ha jó volt,
Aludj egy jó sort
Így nyugszik a nervus,
És ha jól haladsz,
Falsz, mint hét malac
Csókol bátyád, szervusz.

Egy kis szoba [Írások]

Egy kis szobára vágyom mostanában
és azt szeretném jó meleg legyen,
ne fényűző, szikár és dísztelen,
csak elvonulni töprengő magányban.

És olvasgatni könyvek kellenének
nem nagy regények, semmi Dosztojevszkij
pár jó novella, Krúdy, vagy ilyesmi,
és könnyű versek, kedves költemények.

Zene, ha szólna, Beethovent kívánom,
szép szenvedély, hatalmas indulat,
dobok dörögnek, robognak vad hadak,

szelek bömbölnek hangos harsonákon,
vihar dühöng, zúduljon áradat,
a kis szobába vágyom, mindenáron!

Családi kór [Írások]

Boldog a kis Zsuzsika
ma van szülinapja,
Tomika is megbolondul,
rögtön ölbe kapja.
plöm-plöm
Jókedvükben táncot ropnak
gyorsan körbe-körbe,
repülnek a porcelánok
a szemétvödörbe.
plöm-plöm
Tomi háta megbicsaklik
meg se áll a lábán,
nagy röhögve ott hevernek
egymás hegyén-hátán.
plöm-plöm
Patyolatos ágyikóban
fekszenek már szépen,
doktor bácsi jár vizitbe
hálapénz fejében.
plöm-plöm
„Egy tanácsot adhatok csak,
fontosabb, mint bármi:
gipszes lábbal, rossz derékkal
tessenek vigyázni!”
plöm-plöm
Tomi papa szocilista,
Zsuzsi liberális,
szenvedélyes szócsatáktól
szinte zeng a ház is.
plöm-plöm
Egyben van csak egyetértés,
szent a béke máris,
pukkadjon meg Orbán Viktor,
sőt a Deutsch Tamás is:
plöm-plöm
Kicsi Kati nézi őket,
körbe ér a szája,
senkinek sincs ilyen csuda
papája, mamája.
plöm-plöm

Negyvenöt [Írások]

Langy eső könnyel permetezte
az ágyútörte utcagránitot,
esett a sebzett-drága Pestre,
a piszkosszürke égre ásított
házsorainak csonka teste,
roggyant falak, foghíjas grádicsok,
az eső lomhán verte-verte
mit nemrég vas vert, bomba fájdított.

Mozdulatlan hevert a város
álmodta gyötrő lázas álmait,
sajgó sebe, hogy nem halálos,
csak néhány tiszta szempár látta itt.
A felhők mögül gyér világos
csorgott, a hajnal karcsú sávjait
követként küldte sivár, sáros
földünkre: költögetni vágyait.

Az álmodás konok bilincsét
varázsvesszővel törte szét a fény,
kibújtak a házak, a pincék
résein az emberek, mint serény
hangyák: az utca szórta kincsét,
útak és terek tócsás szegletén,
kiket megkínzott harc s az ínség
sereggé sűrült százezer szegény.

Kinyílt a május tarka csokra.
a felhőfüggöny itt-ott felszakadt,
s a töredezett ablakokra
kitűzte fényes ékszerét a Nap.
A csönd nehéz terhét ledobva
komor kaszárnyák récsai alatt
hangrakaptak még akadozva
vérmelengető vörös jelszavak.

Tengerként, mit száz folyam növel
a pesti utca népe egyre nőtt,
kiket erős közösség ölel
komoly férfiak, kedvesarcú nők
gyülekeztek és szűk lett már a hely,
elindultak, nem bánva az esőt,
egy jobb jövőt akkor úgy vártak el,
mint a tavaszi tiszta levegőt.

Talán sok elme még nem érte
el a szokatlan zengő hangokat,
de dobbanásuk jól kísérte,
mit annyi lélek mélye tartogat,
a nemzedéknyi messzeségbe
tűnő homályos emlék-karcolat
most vérpirosan megidézte
a forradalmi forró harcokat.

Puskalövés, rakéta száll az égre.
Ne félj fiú, mindenki jóbarát,
vojna kaputt, a háborúnak vége,
újságpapír, morzsolt tabák,
nem értjük meg egymás szavát,
mégis tudható, itt a béke,
posztóköpeny, rongyos kabát,
túléltük, élünk, végre-végre!