A tábornok

(Részlet Ljudmila Ulickaja Imago c. regényéből)

Doktor Dulin tanulmányozni kezdte az iratokat. A fogoly – Pjotr Petrovics, volt tábornok - hatvankét éves. Volt két sebesülése, légnyomást kapott, szervi problémái vannak...kinek nincsenek? Itt van a pszichiáterrel folytatott beszélgetés lejegyzése... Dulin nem hitt a szemének: amit ez a tábornok mondott, még olvasni is szörnyűség. Tiszta őrület! Szovjetellenes, egy igazi szovjetellenes... vagyis nem az, hanem éppen ellenkezőleg... Jó, de akkor micsoda? ...Itt van, itt van...  nem tetszett neki, hogy a szovjet csapatok bevonultak Csehszlovákiába... Fellépett ellene... Rágalmazás... De miért mond ez el efféléket a pszichiáternek? Fura egy alak, nem őrült, hanem hibbant - vonta le az előzetes következtetést Dulin.

És akkor behozták a beteget, egy magas sovány férfit kórházi pizsamában és papucsban Bejött, megállt az ajtóban, hátratett kézzel, kissé lehajtott fejjel. Vele együtt bejött egy másik férfi is, egy alacsonyabb és leült az ajtó melletti székre.

-   Jó napot, Pjotr Petrovics, én pszichiáter vagyok, az orvostudományok kandidátusa. Szeretném megvizsgálni és beszélgetni magával egy kicsit. Fáradjon beljebb, kérem, ide és Dulin rámutatott a maga mellett álló székre. – Hogy érzi magát? Mi a panasza?

Az egykori tábornok elmosolyodott és Dulinra nézett. Túlságosan hosszan, túlságosan fürkészőn.

-   A koromnak megfelelően. Egyébként nincs különösebb panaszom.

Dulin úgy vizsgálta meg a tábornokot, ahogy az egyetemen tanították neki: a bőrfelület állapota, a nyálkahártya állapota, rossz táplálkozás, persze vérszegénység..

- Milyen nap van ma Pjotr Petrovics? - kérdezte halkan Dulin.

- Szar – válaszolta röviden a páciens.

- Emlékszik rá, hányadika van? – ismételte meg másként a kérdést Dulin.

-Á – nevetett fel a páciens – értem már, szóval nem mártóber van-e? Ma 1973 július huszonkettedike van.

Mintha csak csúfolódott volna vele ez az egykori tábornok. Nem, egyszerűen csak nem helyénvalóan viccel – ilyen az alkoholisták humora. Különben Dulinnak egyre inkább tetszett ez az ember. Lefektette a heverőre, megtapogatta a hasát. A mája megnagyobbodott. Mondjuk alkoholos zsírmáj.

-   Jól van. Most csukja be a szemét és a jobb keze mutatóujját helyezze az orra hegyére! Most a balt! Melyik évben született? Mondja meg, kérem a születési dátumát!

A férfi mosolygott.

-   Krisztus születése után 1910. szeptember 10én. A Juliánus naptár szerint természetesen.

-   Értem. Persze . A pofa úgy látszik nagyon művelt, az ilyen művelt alakokkal mindig van egy kis plusz kínlódás. A reflexogén zónája persze megnagyobbodott, de ezt különféle- képpen lehet magyarázni. Lehet úgyis, mint az alkoholizálás következményét, egészen az alkoholos paranoia lehetőségéig. Ahogy vesszük.

- És hogy állunk az öröklődéssel, Pjotr Petrovics? Ivott az apja? - tért át Dulin a fő témára.

-   Ivott, doktor. Az apám ivott. A nagyapám is ivott. A dédapám is. Meg én is ittam, amikor adtak - és mosolygott, egyre csak mosolygott, szinte ragyogott. Jóindulatú mosoly volt, nem volt benne gúny, vagy rejtett epésség.

-   És maga mikor kezdte el, Pjotr Petrovics? – kérdezte udvariasan Dulin.

-   Na, erre nem emlékszem. Ünnepnapokon mindenkinek töltöttek, a gyereknek is . Az apám az ebéd után mindig ivott, ez szent dolog volt, egy kupicával. És be kell vallanom, ezt a szokást én is tiszteletben tartom.

-   Most is iszik?

Pjotr Petrovics egészen elolvadt.

-   De kedveském, itt nem adnak! Bevallom magának, a háború óta nem volt olyan nap, hogy ne vettem volna magamhoz egy kis szeszt, vagy vodkát, vagy amit az isten ad. És ez most nagyon hiányzik!

-   Igényli, mármint hogy kívánja? – próbált meg mélyebbre hatolni Dulin.

-   Kívánni nem kívánom. De igényem volna rá. Ésszerű igényem.

„ A vizsgált személy szavai alapján sokéves rendszeres alkoholfogyasztás excessusok nélkül..” jegyezte le Dulin tiszta lelkiismerettel.

-   Orosz ember nem lehet meg enélkül, doktor. A vodka lecsöndesíti a lelket, elviselhetőbbé teszi az életet. Maga ezt nem tudja?

Dulin újra átlapozta figyelmesen az anyagot. Az orvosok feljegyzéseiből megtudta, hogy Pjotr Petrovics négy évet 1968-tól 72-ig elzárás alatt töltött. Ott volt a papírok között, az a régi szakértői vélemény, miszerint „tudata  tiszta, helyesen orientálódik, beszéde összefüggő, célirányos”. Az új papíron viszont, amelyet neki is alá kell írnia, alkoholos paranoia szerepel. Meg egy nagy kérdőjel.

Dulin ezzel lelkiismerete szerint nem tudott egyetérteni. Erőlködött, mint egy diák dolgozatíráskor és megtalálta a helyes megoldást: az alkoholos paranoia elé beírt még egy szót: atipikus. Ez a szó mindent a helyére tett: atipikus eset! Ez a Pjotr Petrovics nem őrült volt, hanem különc.

Még beszélgettek egy kicsit és Dulin nyugodt lélekkel írta alá a maga zárójelentését: „ a belső szervek alkoholos elváltozása észlelhető. A központi idegrendszert illetően a következő elváltozások figyelhetők meg: alkoholos encephalopathia, retrográd amnézia. Dg. atipikus alkoholos paranoia.”

Dulin alábiggyesztette szép aláírását.

És az órájára nézett: fél három volt.

„Fél három van  – gondolta a tábornok is - lemaradtam az ebédről emiatt a balfasz miatt. De talán a nővérke félretette.”