Nézőpontok

I.

Estefelé sétálni mentünk a partra a két kutyával. Előző éjszaka nagy vihar volt, az orkán tövestől tépte ki a magas jegenyéket, öreg füzeket, csatatér csata után. Bubi szokása szerint vágtatott, a rönköket átugrotta, oda se nézett. Hanem Michelt egy ideje nem láttuk. Keressük együtt, nincs meg a kutya. Valaki mondja, felfelé kocogott. Mi is utána, nincs messze a ház, biztosan ott vár. Nincs. Erre is látta valaki, a nagy út felé haladt. Mi is, de Michel sehol sincs. Ő nem szokott elcsavarogni, mindig ott halad a nyomunkban. Keresem táguló körökben, kérdem az embereket nem látták-e, bizonytalan válaszok. Eltelik egy óra, kettő, egyre reménytelenebb a kutatás.

„Michel, Michel” – kiabálás, fütyülés szakadásig. Nagy nehezen elérem Erikát, hátha autóval eredményesebbek leszünk. Jön is hamar, messziről, full gázzal. Kikérdez, aztán átveszi a kutatás vezetését. Minden járókelőt, kutyást, biciklistát, autóst megszólít:

-   Nem láttak egy kis barna agarat? elveszett, tizenhat éves, rosszul lát, rosszul hall, ha látták, üzenjenek, itt lakunk a közelben!

Nem látták, de együtt éreznek, szólnak másoknak is.

Telefonok, persze lemerülnek hamarosan. Unokahúgom nagy internetes, Michel régi barátja. Neki is veszett már el agara, egyből érti miről van szó.

-   Jól van, felteszem a netre, hátha valaki megtalálja!

További keresés, besötétedik, már nincsenek az utcán, a kutya ilyen sokáig nem tud futni, valahol lefekszik. De miért nem a ház körül valahol?

Van egy állatmenhely a közelben, kiderül, hogy a világ végén, a telefon kicsöng, nem veszik föl, nincs ügyelet, nincs áram a környéken.

Hazatérés reménytelenül. Két megtört ember néz egymásra: mi történt, mit lehetne tenni? Bort töltenek, nem ízlik. Enni? Kinek van kedve?

Éjféltájban autó fékez a ház előtt: „Megtaláltuk!”

Kirohanunk mezítláb. Mutatnak fényképet:

- Ez a kutyájuk?

- Persze, hogy ő, hol van, nem esett baja?

- Nem hát, kutyabaja.

Kiderül, hogy a főúton vették fel, vészfékezés után, azután elvitték magukhoz, azóta ők is keresnek minket, szerintük az egész net Michelt kereste.

Hozzák is hamarosan, hálálkodás, ölelések, könnyek. Meglett a kutya! Michel jön, körbeszagol, ez az a ház, minden stimmel. Jó étvággyal eszik, iszik, aztán az ágyban alszik egy jó hosszút.

Micsoda bánat, mekkora öröm!

II.

Sétáltunk a parton, mint máskor, de nagyon dzsuva volt, minden megváltozott. Keresem a Papát, sehol sincs, Bubit se látom. Biztos hazamentek már, megyek én is utánuk. A ház zárva. Mi lehet? Megyek tovább, kiérek a nagy útra, körülnézek, senki. Autók, dudálás, zűrös az egész. Jön egy pasi – szimpatikus – felkap, be a kocsiba, már megyünk is. Most mi van? – kérdem – ez nem a Mama kocsija, idegen a nő is, de nincs rossz illatuk.

Megállunk egy háznál, adnak vacsorát, vizet, pokrócot, oké, de ez nem a mi házunk, se Papa, se Mama, se Bubi, hová lettek? Elfáradtam, alszom egyet.

Megint felébresztenek, autó, utazás. Megérkezünk valahova a sötétben, szólok, igen, itt lakom. Jön Mama meg Papa, valami folyik a szemükből. Bubival megszagoljuk egymást. Adnak vacsorát – ismét, aztán végre alhatok tovább. Izgalmas nap volt.

És dupla vacsora.