Astor felett eljárt az idő. Ez kétségtelen. Naptárilag elmúlt tizenhat éves, ez kutyáéknál nagy kornak számít. Ritkaságnak. Léteznek különböző szorzószámok arra, hogyan kell egy kutya életkorát emberkorra átszámítani, de én nem hiszek bennük.
Már nem. Astor maga a cáfolat. Hogyan is állunk manapság? Hát, vannak gondok. Itt van például a járás. Az igazat megvallva, csoszogunk, bicegünk, sántikálunk. Ez egy agár esetében – mert Astor agár, legalábbis whippet, amelyet némelyek elég tudatlanul törpeagárnak neveznek – cikis. Ő, a nagy futó, aki valamikor ötvennel ment, akár volt versenytárs, akár nem, ő, akinek a kanyarban be kellett dőlnie, különben elszállt volna, akit az isten is futásra teremtett, biceg. No nem slamposan, mint például én, elfeledkezve magamról, összevissza rakosgatva a lábamat, no nem, ott még nem tartunk, bicegünk, biccentünk, de elegánsan, gondosan megformálva minden lépést, jobb, bal, első, hátsó. Végül is, nem akárkik vagyunk, a név, a nemesség kötelez. Nem tudom, nem vagyok-e igazságtalan valakihez, de szerintem Károlyi Mihályra hasonlít. Nem a nagybirtokosra, nem az államférfira, sem pedig a diplomatára, Károlyira, ahogy Varga Imre látta, ahogy ott áll a Kossuth téren, szikáran, görnyedten, nagyon öregen, mégis elegánsan. Hirtelenjében nem tudom, támaszkodik-e valamire, vagy támasz nélkül áll az időben, de szerintem, járna neki egy bot. Amolyan elegáns pálca, mondjuk ébenfából, ami könnyű, de erős, ezüst fogantyúval, amely lehetne kutyafej, talán agár képmása (az fix, hogy volt agara). Szóval, ha öregember lenne Astor, ilyesféle bottal járna. De hát nem az, csak egy kiskutya, bár így is mély és osztatlan tisztelet övezi. Nincs nap, hogy séta közben, vagy csak úgy, meg ne kérdeznének bennünket a hogylétéről. Astor érti a kérdést, válaszol is a maga módján, hatalmas szemekkel, komoly tekintettel, esetleg farokcsóvantással, mikor hogy. Ámbár sok válaszolni való nincs. Egyik nap jobb, másik rosszabb. Ha nagy a meleg – zörög a szívünk. Ha nők vannak a közelben, kicsit jobban vagyunk. A környéken – pedig erős a verseny – Astor udvarol a legszebben. Már távolról is tudjuk, mi a helyzet. Összekapjuk magunkat, nem sántítunk, sőt egy kissé hetykén, kihívóan lépkedünk. A fül merő figyelem, a szemek egy fókuszra, az illetőre összpontosítanak. Orrukat összedugják a hölggyel, kis túlzással üdvözlő puszinak tarthatjuk ezt. Na és a farok! Itt egy kissé meg kellene állapodnunk. Astor farka mértéktartó szóval is gyönyörű. A formája klasszikusan agaras, arányos hosszúságú, enyhén felfelé ívelő, a vége felé fokozatosan elvékonyodó. És ez csak a forma. A szín őszbehajló aranymetáll, amilyen a testén is, ám váratlanul egy fehér ecsetben végződik. Ez az, aminek a környékbeli hölgyek egyszerűen nem tudnak ellenállni, sírnak, szűkölnek a gyönyörtől, Astor pedig, mint egy világfihoz illik, elegánsan vonul és a fentemlített ecsettel gyönyörű ábrákat rajzol a levegőbe: kört, kúpot, szinuszgörbét. A hatás leírhatatlan. Végül is ők maradnak, mi továbbsétálunk, elmélkedve, mi minden eshetett volna meg. Ha ledőlünk - séta után ez hamarosan bekövetkezik - álmodozunk, álmodunk. Álmunkban nagyokat futunk, szédítő iramban, senki sem ér a nyomunkba, a leggyorsabbak is messze elmaradnak, lábunk a vágtában alig érinti a földet, szinte repülünk! És a nők, ó azok a nők! A Dorkák, Elzák, Arankák! Mind-mind szeretnek, viszontszeretnek. Álmunkban apró hangok hagyják el a torkunkat, kicsit sírás, kicsit vágyakozás. Astor él, szeret és akar élni. Példakép. Tanulom az öregséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése