Parton
Erikának
Vakít a nap, kemények most az árnyak,
szélfútta dűnék vándorló hazája,
homokhegyek és homok-horpadások
talányos-titkos geometriája.
Vizeskék ég, sötétebb csík a tenger,
habok, hullámok szüntelen sora,
nincs-vége víz, kicsinyke itt az ember,
magányosabb még nem voltam soha.
A víz felett a halrabló sirályok
sikoltó-sértő hangja száll,
a domb ölén apró lilás virágok,
madártoll, dűnék, hangaszál.
A kép Alsószentmártonban, egy csak cigányok-lakta faluban készült, ahol egyszerre nyolc kisgyereket keresztelt a pap.
Június óta nem jártunk Kétvölgyön, ám a szívünk igen gyakran, sőt - úgy látszik a szívbaj ragályos - mások is elkapták. Különösen az, amit a csendről megtudtak, jelent erős vonzalmat.
Valószínüleg, mi városlakók súlyosan zajkárosultak vagyunk, ezért szeretjük a csendet: se rádió, se TV nem kell egy időre! Persze a kedves érdeklődők még nem tudják, hogy a kakukkszó milyen messze elhallatszik, és hogy a rigók milyen korán ébrednek. A ház persze sokmindentől megóv: vihartól, széltől, zajtól, de a városi bolondok viharban is kiülnek a tornácra, és képesek abban gyönyörködni, ha körben villámlik és dörög. Viszont, ha elmegy a zivatar és kitisztul az ég, akkora csillagok ragyognak, mint talán sehol.
Drága Astor!
A napokban levél formájában hírt kaptunk Felőled. Az első sornál nagyon megijedtünk. Bevallom Neked, olyat tettem, mint soha könyv, vagy levél elolvasásakor, lapoztam egyet. Jól tettem, mert megnyugtattak az utolsó mondatok. Csak ezután tudtam hüppögve felolvasni az írást, - szemben velem a fotelben Tomi könnyezett, - de mit szépítem, bőgött. Tudod, Astor, nagyon közel állsz a szívünkhöz, Te és az isten teremtette fajod. Jók vagytok, okosak, szépek, nemesek, őszinték. Minden vagytok, amik mi emberek nem, vagy csak módjával vagyunk.
Bizony, Astor, elszaladtak mellettünk az évek. Jól olvasod, mellettünk és nem bennünk. Kutyák és emberek láthatólag megöregednek. De, ami nem látható, sokunk lelke fiatal marad, ha mosoly van benne és emlékezés a jóra. Te biztosan a nagy vágtákra emlékezel a réten át. Magam sok év emlékei közt matatok.
Jó egészséget, finom vacsikat,kívánok Neked, Astor, te valóban Károlyi Mihályhoz hasonlító, csodálatos whippet.
Albérlőidet üdvözlöm, Téged sok szeretettel puszil, homlokod tetején.
Zsuzsa
Firenzéből megtérve, kicsit fáradtan megpihentünk egy jó hétre a vasmegyei Kétvölgyön. Ez a község a Vend-vidék része, amely az Őrséggel szomszédos s az Őrségi Nemzeti Park egyik tájegysége.
Aki magányra, nyugalomra vágyik, látogasson ide, mert ez van. A község lakossága 158 fő, de ennél kevesebbnek tűnik, mert ritkán lakott, szétszórt falu, az egyes házak a dombok gerincén, egymástól jókora távolságra épültek. Lakói 90%-ban vendek, a szlovénekkel rokon délszlávok. Magyarul tudnak, de egymás között vendül beszélnek. A terület nagy részét erdő borítja, sok a rét, kaszáló, kevés a művelhető föld. Valami okból kevés a háziállat, az öregek mesélik, valaha sok tehenet tartottak. Ma alig. A munkalehetőség kevés, iskola, rendelő a szomszédos vend faluban, Apátistvánfalván van. Sokan átjárnak Ausztriába dolgozni, Szentgotthárdon van még némi munkaalkalom. Van a faluban egy kocsma/vegyesbolt, meg három fogadó, szívesen látják a túristákat. Az egyik lovastanya, másikban mézespálinkát adnak, a harmadikban csak szállást, de a koszt elérhető, jóízű és megfizethető. Mi Erika barátnőjénél, Zsuzsikánál laktunk, aki U. Nagy Gábor építésszel rakatott, régivágású, kemencés, de kényelmes és tágas, a tájba illő házat, melyről majd még tudósítunk.A faluról többet lehet megtudni a www.ketvolgy.hu honlapon
