Foto Várnai Ákos
Ha a cikkek alatt megjelenő kommenteket olvasom, hirtelen elkapom a fejem, mint amikor bántalmazott emberek, állatok képét látom valahol. Elviselhetetlen érzés olyanok honfitársának lenni, akik a legaljasabb indulatokat préselik ki magukból mások szenvedései kapcsán. Önmagában már ez a tapasztalat elég okot adna, hogy azonnali hatállyal menedékjogot kérjek egy olyan országban, ahol a felvilágosult, humanista közösség kiveti magából ezt a fajta züllött, gonosz magatartásformát.
A jelenlegi magyar miniszterelnök mindenesetre kitett magáért, hiszen évek óta a lehető leghatékonyabb szemléletváltó kampányt folytatja a zsigeri gyűlölet, a bűnbakkeresés, a sovinizmus felerősítéséért olyannyira, hogy mára milliók számára tette követendő normává az ilyen fajta viselkedést.
Ezzel kapcsolatban három mozzanat jut eszembe az elmúlt napok eseményeiből. Az egyik, hogy − a sajátos eufémizmussal ultráknak nevezett − frusztrált futballhuligánok tömegének dühödt agresszivitásától csak több száz rendőr órákig álló sorfala tudta megvédeni a menekülteket a minap, a Romániától elszenvedett null−null után. A másik egy nyomorult magyar ember a Keletiben, aki a menekült gyerekek számára összegyűjtött élelmiszereket dézsmálta tegnap éjjel; cipőket, ruhákat vett magához. Sokáig figyeltem: utolsó stádiumban lévő alkoholista. A nadrágja összevizelve, az orra összetörve. Kezében egy szinte új, frissen lopott zöld iskolatáska volt, abba próbált újabb és újabb holmikat eldugni. A harmadik egy fiatal nő, aki menekülő embereket gáncsol el, gyerekekbe rúg, miközben valami hitvány tévét tudósít a határról.
Ezek az én honfitársaim, ismerem őket. Ismerem a mentalitásukat, a viselt dolgaikat. Mindegy, hogy éppen nyilasként, feljelentőként, ávósként, vagy a munkásőrség, az ifjú gárda, esetleg valamelyik nemzeti párt tagjaiként tevékenykednek. Sunyik, gonoszak és felsőbbrendűnek gondolják magukat. Szavakkal, fenyegetéssel, rúgással; mindegy is milyen eszközökkel, most épp a menekülteket, holnap megint a cigányokat üldözik.
Ezek az én honfitársaim, ismerem őket. Ismerem a mentalitásukat, a viselt dolgaikat. Mindegy, hogy éppen nyilasként, feljelentőként, ávósként, vagy a munkásőrség, az ifjú gárda, esetleg valamelyik nemzeti párt tagjaiként tevékenykednek. Sunyik, gonoszak és felsőbbrendűnek gondolják magukat. Szavakkal, fenyegetéssel, rúgással; mindegy is milyen eszközökkel, most épp a menekülteket, holnap megint a cigányokat üldözik.
Mindezek miatt egyre kínosabb magyarázkodásra kényszerülünk külföldön élő barátaink előtt. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy amennyiben mégis itt maradunk, kevesen leszünk, akik okosan és emberségesen tudjuk majd kezelni a ma még beláthatatlan következményekkel járó úgynevezett ‘menekültügyet’, ami valójában százezrek rettenetes drámája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése