Eutanázia

Eutanázia

Vér, minden csupa vér. Borzalom. Mihály eleshetett, beütötte magát, vérzett, megpróbált felállni, nem sikerült, aztán ott feküdt saját vérében, várta a segítséget. Nem adta fel könnyen, akart, küzdött, így az egész lakás vérben úszott. Nem lett volna szabad magára hagynunk egy percre sem!

Nagyon öreg volt. Napról-napra gyengült, esze megfogyatkozott, egyre több baja volt. Pár hónapja súlyos operáción esett át, kivették a lépét, de utána megerősödött, életkedve, reményünk visszatért. Jól evett, szólt, ha megéhezett. Ám egy ideje megint visszaesett, passzív lett, csak nézett maga elé.

Elmentünk orvoshoz.

-   Nincs különösebb baj, csak a kor. Adunk egy kis erősítő infúziót, reméljük használni fog.

Most megint a rendelő. Tapintják a pulzusát, meghallgatják a szívét, lázat mérnek.

-   Megmondom őszintén – mondja a doktor – nagyon megöregedett. Nem egyes szervek betegek, hanem az egész szervezet. Itt már nincs segítség. Jobb lenne, ha...

-   Én döntsek élet és halál felől? Nem vagyok bíró, vagy isten!

-   Tudja, ez egyszerűen jogi kérdés. Egyik ország parlamentje ilyen törvényt hoz, a másiké amolyant. A morál már rég tudja: minél kevesebb szenvedést!

-   De őt még nem kérdezte senki!

-   Nézzen rá, ő már döntött.
Mihály fekszik közönyösen, a szeme opálos.

-   Orvosilag ez úgy történik, hogy két injekciót fog kapni, az egyik egy érzéstelenítő, ebből csak egy kis szúrást fog észlelni. A másik szív-leállást okoz. Ő az egészről semmit sem fog tudni.
A doktor, meg az asszisztens lány dolgoznak. Szakszerűség, higiénia. Én fogom a pulzust. Két tűszúrás. Mintha még dobogna a szív, talán vissza lehet még hozni!

-   Most mi van? – kérdezem rekedten.

-   Már nem él! – hangzik a válasz.

-   Ennyi az élet?

-   Bizony, ennyi.

Intézkednek. Toporgok tehetetlenül. Búcsút intek. A doktor néz rám kerek szemmel. Az asszisztens-lány sír.

* * *
 

- Gondolsz rá?

- Minden nap.

- Sírsz is?

- Mindig. És te?

- Folyton ő jár az eszemben.

- És a sírás?

- Kiszáradtak a szemeim.