Régen együtt vagyunk: kutyám, meg én. Magam hoztam el vonaton
sok-sok évvel ezelőtt egy fonott kosárban. Kicsike volt, jól elfért. Nem volt
még benne semmi agaras, orra tömpe, hasa kerek, lábai rövidek. Az egész vagon
látogatóba járt hozzá: „de édes, de cuki, hadd simogassam meg...” Elegünk volt
a sok babusgatásból, férfiak vagyunk, vagy mi?
Kutyám arca koromfekete volt, mintha kályhacsőbe tüsszentett
volna. Pont ezért választottam. Volt még egy testvére, mindketten Irén lábánál
aludtak, ezt kicsit érezni is lehetett rajtuk. De én Kutyámat választottam, a
feketepofájút. Azóta vagyunk mi együtt.
Beteg voltam és reménytelen, ő meg fiatal és kíváncsi. Minden új
volt számára. Ha nem tetszett valami neki, harapott. Mikor először pórázra
fogtam, úgy visított, hogy összeszaladtak a népek: „ ne bántsák már azt a
kiskutyát, miért kínozzák?” Tiltakozásul úgy énekelt, hogy elkereszteltük
Lammermoori-nak persze csak átmenetileg, így nem lehet egy kutyát hívni, akinek
Michel a becsületes neve.
Míg én betegeskedtem, ő a hasamon feküdt teljes harminc centis
hosszában. Én fogtam a kezét, ő melegítette beteg belsőmet. Jól megvoltunk,
elválaszthatatlanul. Múltak a hónapok, az évek, gyógyultam – mondjuk -, kutyám
meg felserdült, gyönyörű kis agár lett, karcsú, könnyűléptű, szépfutású. Közben
kutyák, emberek jöttek-mentek, kutyám – hű társ – maradt mellettem.
Most az a helyzet, hogy megöregedtünk együtt. Mindegy, ki mikor
született, az a lényeg, hogy egy távolságra vagyunk amonnan. Őt kétszer hozták
vissza, engem háromszor, nem nagy különbség. Az ő sztoriját mondom, a sajátom
unalmas. Egyszercsak abbahagyta az evést, ivást, futkosást. Csak hevert
mozdulatlanul. Azt mondta a doktor: „Hát...”
kapott infúziókat, gyógyszereket, itattuk pipettából, etettük
kanálkából, harmadnapra felállt, kicsit bizonytalanul, ivott keveset. Aztán
visszadőlt az ágyra, később evett pár jó falatot, lassan visszatért belé az
élet.
A második eset télen történt, reggel. Mínusz húsz volt sétáltunk
egyet, szokás szerint. Kicsit rezgett, de azért teljesítette a penzumot. Hanem
utána megint csak a közöny: feladom. Kihűlt a kutya. Újból csak infúziók, de
most gyorsabban helyrejött, testének ismerősebb volt az anyag.
Kutyám megváltozott, követeli az ételt, a vizet. Bökdös a nedves
fekete orrával türelmetlenül:
-
Ne szórakozzatok velem, nem érek én rá, élnem kell!
Így aztán igyekszünk tempósan. Kutyámnak megnőtt az önbizalma:
- -
Ha annyira oda vagytok értem, úgy látszik én lettem
a falkavezér.
Van egy társa, az is agár, csak kétszer akkora, mint ő. Kutyám a
vezér, övé az első tál, a jobb falat. Ha a nagyobbik közel jönne a
fekhelyéhez, bárhol is lenne az, halk morgás jön mélyről. Finom íny-rezegtetés,
elbarnult szemfogak megmutatása, majd vad acsarkodás. A nagy benga
megfélemlítve elkotródik:
- -
Úgy látszik, ő lett a főnök!
Persze velem, velünk alszik, jó társ, melegséget áraszt. kicsit
ugyan alkalmazkodni kell hozzá, szereti, ha elég hely jut neki. Álmában sokat
fut, lábai mozognak, imitálva a vágtatást. Közben vékony hangokat hallat, ami
valószínűleg ugatás akart lenni, de mi csak halk vakkantásokat hallunk meg
ebből.
Bizony nappal is egyre többet heverészünk, dolgunk nincs sok,
aztán a létezés is elég fárasztó tud lenni. Kutyám érdekes módszereket
dolgozott ki a közös pihenésre. Felugrik (néha csak mászik) mellém, kinézi a
legjobb helyet, aztán, mintha villámcsapás érte volna elengedi az izmait és
összerogy. Állát beakasztja valamelyik hajlatomba és már alszik is.
Másik tudománya a bebábozódás. Kiválasztja a legjobb takarót
(kedveli az angol gyapjút), alákúszik, majd addig-addig forgolódik, míg formás
kis csomag nem képződik belőle. Kívül pléd, belül kutya. Valószínűleg odabenn
valami különös ingermentes állapotba kerül, órákat tud így eltölteni.
Az eltelt évek alatt kutyám kormos pofája megőszült, hófehér
lett. Bajsza még fekete, mint Clark Gable-é a Kallódó emberekben. Elegáns,
karcsű, nagyon idős férfi, akiben még él a vonzás és a vonzódás.
Így élünk, öregszünk, múlunk: kutyám, meg én.
