Szóval kutyát kerestünk a velünk élő whippet mellé. Fehéret, okosat, kedveset, lehet egy kis monokli a szeme körül, mint Nikinek volt. Persze, feladtuk. Aztán kerestünk legalább világos színűt. Nos, nem kis fáradság és többhónapos kutatás árán találtunk az interneten. Mintha a lába kicsit hosszabb lett volna, a szőre sötétebb, de azért kutya-, sőt agárformájú. A feleségem elhatározta szilárdan „a következő kutyámat Bubinak fogom nevezni.” Egy filmből vette ezt a szimpatikus nevet, ott a nagymamát nevezték így. Mármost az internet kép alatt ez állt: BUBIBABA. Ez már-már sorsszerű volt. Megnéztük „élőben”. Minden rendben volt: Szent Ferenc állatotthon, Ócsa. Ott ismertük meg a történetét.
Bubit egy szemétdombon találták, nem messze egy autóúttól, valószínűleg egy autóból rakták ki, kölyökként, hogy mi okból, ki tudja már megmondani. Mikor rátaláltak, már nagyon sovány volt, éhezett-szomjazott, várta a gazdáit, akik nyilván tévedésből, ott felejtették. A jótevők bevitték az állatotthonba, ahol szerencsénkre szívesen fogadták. Hamarosan gazdát is találták neki. Sajnos az új gazda pár nap múlva visszahozta – még garanciális volt. Az Otthonban jó sora volt, a többi kutyával hamar összebarátkozott, Az otthon gazdái – elkötelezett ifjú hölgyek - rajongtak érte.
Mikor megláttuk, rögtön felismertük, egy kis domb tetején feküdt, felemelt fejjel. Könnyedén keresztbe rakott lábakkal szemlélte az eseményeket, mint egy király (na jó, trónörökös) az országa fölött. Így kerültünk mi a képbe, nem is sokat tétováztunk. Elvittük egy próbasétára a kiserdőbe, megerősítettük a barátságot némi kemencés karajjal, és elengedtük a pórázról. Felnézett ránk, hogy szabad-e futni, aztán start! Kilőtt, olyan kezdősebességgel, azt hittük, sose látjuk többé. Ám hamarosan visszaszáguldott ugyanazon a nyomon, anélkül, hogy csökkentette volna az iramot. A futótechnika nem volt kifogástalan, nem úgy futott mint ahogy az agarak vágtáznak, hanem hatalmas, két-három méteres távolugrásokkal közlekedett, de az eredmény imponáló volt. Az elrugaszkodás oroszlán-nyomokat hagyott a homokban.
Bubi azóta gyönyörű nagy kutya lett. Se nem whippet, se nem greyhound, valahol a kettő között, gyönyörű arányokkal, különös színekkel. Az alap úgynevezett vizeshomok-szín, a gerincénél barnás, a hasánál már egészen világos. átmenetekkel. A zokni és a farka vége fehér, a pofája (bocs, az arca) fekete-kormos, mintha kályhacsőbe dugta volna az agarasan, kissé eltúlzottan hosszú orrát. Nem lehet vele rendesen sétálni, mert lépten-nyomon megállítanak minket: „Honnan jött ez a gyönyörűség?”
Az ismerősök persze nem tudják: Bubi nem könnyű karakter. Talán a nehéz gyermekkor, talán a többszörös gazdaváltás, esetleg az öröklött tulajdonságok miatt különösen viselkedik. Más kutyákkal perben-haragban van. Szét akarja tépni őket, őrjöng. Ha visszatartom, nekem ugrik, egyszer majd ott találnak átharapott torokkal. Ugyanakkor Michelt az idős whippetet tiszteli, alárendeli magát, a fele akkorának. Ha szabadon, az erdőben futunk, semmi gond, minden kutyával kijön, játszik velük, versenyt futnak. Valódi versenytárs persze nincs, hozzá képest mindenki lomhának tűnik.
Az embereket rajongásig szereti, istenként imádja, különösen a gyerekeket. Meg a nőket, értem én, csak mi a gond a kutyákkal? Van egy barátnője, csinos, kétéves, hosszúszőrű. Ő az igazi. Ha nagy ritkán szabadon találkozhatnak, csodás kergetőzésbe kezdenek. Csaholás, örömfutás. A hölgy le-lemarad a versenyben, ám az ő erényei a kacérság, a csábítás, a csel. Végül is mindketten összerogynak a fáradtságtól.
Más ügyek: Bubi lop. Kaját elsősorban, természetesen, tudjuk a nehéz gyermekkor. Ravaszul, körültekintően, a nyomokat eltüntetve, nem éhségből, hanem szenvedélyből. Lehet, hogy kleptós? Lop mindenfélét: zoknit, bugyit, papucsot, babát, sapkát, kesztyűt. Néha el is dugja a zsákmányt.
Ilyen a kutyánk. Szép, vad, bűnös, szenvedélyes. Ha ember lenne Delonra hasonlítana.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése