Gyász

Az Asszony, meg az Öreg a városban jártak. Sürgős tennivalóik voltak, kicsit élvezték is a várost. Hazaérkezve az Asszony megszólalt:
- Hol van a Kutya?

Az Öreg lebandukolt a kertbe - nagy volt a kert - kereste. Aztán csaknem belebotlott.
- Megvan, itt fekszik.
- Te, ez már nem él.
- Dehogynem, mindig így szokott aludni.
- De most másképp fekszik.
Az Öreg felvette a Kutyát, rutinosan megtapogatta, a test meleg volt. Benyúlt a hóna alá, a szív nem vert.
- Főnök! Na! - szólította meg.
A szemébe nézett, mint annyiszor, a szem nem válaszolt. Ez már nem volt tekintet.
- Igazad volt, meghalt a Kutya.
A Kutya nagyon öreg volt, túl jón és rosszon. Halála nem érte őket váratlanul. Ezernyi baja volt, gyenge lett a szíve, fogyott az értelme, meglassult a járása. Ami megmaradt, a meghitt, bizalmas kapcsolata az Asszonnyal, meg az Öreggel. És a jó étvágya. Szorgalmasan evett, mint aki kötelességet teljesít. Ha nem jött meg időben az étel, tüntetően járkált fel s alá. Ilyenkor nem látszott a sántasága.
Valamikor, sok-sok évvel ezelőtt az Asszony szerezte a házhoz a kutyát, de az Öreg kedvéért.
Az Asszony elsírta magát:
- Reggel még milyen jó étvággyal evett. Utána az ágyamba is bevettem.
- Milyen okos tekintettel nézett fel rád!
- El kell temetnünk! - mondta határozottan az Asszony.
- Talán beszélek az állatorvossal, mit is kell ilyenkor csinálni. - javasolta bizonytalanul az Öreg.
- Nem lehet várni, el kell temetni! Keress valami ásót!
Az Öreg elment, nem talált, végül az Asszony kihozta.Az Öreg lemosta a Kutyát a kerti csapnál, nem volt benne semmi élet. Sokkal nezezebb volt, mint azelőtt, mintha a halálnak is lenne súlya. Bepakolta valami nejlonba, elhajtva a nagy, makacs legyeket. Az Asszony lerántotta a lepedőt az ágyáról, abba is becsomagolták. Most már teljesen halottnak látszott. Az Asszony kerített egy nagyobbacska dobozt, méretre szabta, aztán elindultak helyet keresni. Nehéz volt találni. Elõször a folyó partján próbálkoztak, elhagyott parton, öreg fűzfák tövében. Darabig ment az ásás, de a fák gyökerei sűrű szövedéket alkottak, elfordult az ásó, nem tudtak mélyebbre ásni. A következő hely egy réten adódott. Virágzó lucerna, lóhere, tágas tiszta rét. A Kutya valamikor az ilyen mezőkön a szabadságtól és a sebességtől bódultan nyargalt kimerülésig.
- Ott abban a bozótosban nézzük meg!
A bokrokon túl kis tisztásban folytatódott a rét, sem a folyó, sem az út nem látszott innen.
- Itt jó helye lesz, szépen akarom eltemetni!
Elkezdték a gödröt kiásni. Az Öreg hamar kifáradt, az Asszony átvette az ásót. Ez is izzasztó, kemény munka volt, a fű alól súlyos, fekete föld, nagy, termékeny rögök fordultak ki. Az Öreg visszavette az ásót, mélyítette a sírt.
- Ne dobáld messzire a földet, vissza is kell hányni!
Szabályos kis négyszöget ástak ki, kellõen mélyet, a szélén földkupaccal.
- Elmegyek a Kutyáért. - mondta az Öreg.
- Bírod majd egyedül?
- Persze.
Hamarosan megjelent az Öreg, vállán a dobozzal, sokáig jött a réten át. Néha megbotlott,de nem esett el, átvette két kézbe a kis koporsót. Az Asszony elébe jött segíteni, ketten vitték a Kutyát. Szépen elfért a sírban. Ásóval, kézzelhányták, kaparták rá a nehéz zsíros rögöket. Kis domb keletkezett, amit az Öreg az ásóval ellapítgatott, ahogy a sírásóktól sokszor látta. Az Asszony kalászokkal, hosszú füvekkel takarta be a dombot.
- Szedek még egy kis virágot.
Kék, sárga vadvirágokat tépett, azokat szórta el még a sír tetején. Megálltak a dombocska fölött, mondani kellene valamit. Az Öreg rákezdte:
- Circumdederunt me...
Aztán:
- Nyugodjál békében!
Az Asszony zokogott,talán még életében nem sírt ennyire, folytak a könnyei, rázta a sírás. Az Öreg kihúzta szikár testét, macsósan, csak nyelt szaporábban.
Otthon leültek csendben. Most mély közös érzések kötötték őket össze: a veszteség és a hiány.
- Hogyan lesz ezután? kérdezte halkan az Asszony.
Az Öreg hallgatott. Nem tudta.