2012. április 22.

Thomas Mann és József Attila 1937.


Thomas Mann üdvözlése


József Attila: Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

2012. április 9.

József Attila titkos története


József Attila titkos története
Kornis Mihály

Kiskoromban – talán mindmáig – József Attila akartam lenni.
Azt hiszem az összes barátom e vágyra ébredt valamikor öt és tíz éves kora között. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt adta nékünk. J. A. az én szellemi édesapám. Ha nem tévedek, e tényt még életemben le nem írtam, de most már nemsokára meghalok, így talán megúszom, hogy e vallomást az olvasók dicsekvésnek vegyék. Annak látják, remélem, ami: eredetem vállalásának. Nemzedékemből (amely nem azonos Esterházy Péterével, hiszen ő egyébként is kerek esztendővel fiatalabb nálam, én viszont világéletemben 5-6 évvel idősebb emberek között: Petri, Fodor Géza, sőt, Gáli Jóska nemzedékében éreztem csak igazán jól magam), az én nemzedékemből szinte mindenki, aki később művész lett, József Attila akart lenni. Azt hiszem, ez végül Petrinek sikerült közülünk. Ő tényleg nagy költő lett, "olyan", de eszmélésünktől felnőtté válásunkig mindannyian József Attila költészetének és sorsának igézetében éltünk. Élünk. Még most is el vagyunk varázsolva.
József Attila utóéletének titkos története ez.
Az államszocialista zsarnokság bukásáig, 1989-ig a Párt – amiből ebben az országban sosincs kettő, igaz, a mai magyarországi egypártot Törtető Karrieristák Gátlástalan Hadának hívják, csak persze több pártra vannak szakadva, mivel ez a párt jellegéből következik - és más veszélyes hivatalok évtizedekre kisajátították J.A.-t. Sztálin meg utódai a rezsim reklámozására használták a nevét, kisajátították költészetét, és gondoskodtak róla, hogy tisztességes ember évtizedeken át ne álljon ki a közterekre azzal, hogy ő J. A. szellemiségének gyermeke. Ifjú koromban sokat röhögtem például a hatvanas évek könyvheti Szép Vers antológiáinak egymás után sorjázó J.A. - utánérzésein. Nagy verset akkoriban csak ketten írtak róla: Juhász Ferenc és Vas István, természetesen közülük egyik sem utánozta J. A. formavilágát. A dilettánsok viszont,Várady Szabitól hallom, máig ontják a J. A.-utánérzéseket. Petri ellenben abba akarta hagyni a versírást, és kis híján öngyilkosságot követett el, amikor kamaszkora lázaiból felocsúdva rádöbbent, hogy J. A. költészete meghaladhatatlan. Tökéletes. Másképp mint ő, nem érdemes, de – sokáig így gondolta Petri - nem is lehetséges jó verset írni. Önmagával meg a marxizmussal és az egész világgal (nem kevésbé J.A. költészete külsőségeinek követésével) kellett radikálisan szembefordulnia neki a hatvanas évek legvégén, hogy ráleljen végre a maga költői hangjára, és sajátos mondanivalójára.
Az én történetem J.A. - val nem ilyen hasznosan tanulságos.
De azért különös. Anyám kicsi olvasópolcán, az ágya felett hét kötet állt. Valamelyiket lapozgatta a hét közül, amíg el nem aludt. Amíg csak élt, így tett. E könyveken kívül igen ritkán olvasott mást. A művek, sorrendben így következtek a polcon: József Attila összes versei Cserépfalvi első kiadásában, Shakespeare szerelmes szonettjei, Szabó Lőrinc Örök barátaink című, csodálatos műfordítás gyűjteményének két kötete, Radnóti Miklós összes versei, és Faludy György két vékony kötete, a harmincas évek végéről, a Pompei strázsán és a Villon-átköltések. Amint kinőttem a bölcsődés korból, édesanyám az ágyam mellé ülve esténként J.A. valamelyik versét olvasta fel, altatóul. Az Altató volt az első,természetesen, megimádtam, sokszor mindenképpen követeltem, de azért, mire iskolába kerültem, már felolvasta nékem J. A. összes fontos versét. S mivel az ő első férjét megölték a háborúban a Donnál, ahogy mi tudjuk, rágyújtották a kórház-barakkot, és anyám akkor is sírt, legalább egy kicsit mindig könnyezett, ha erre szó került, továbbá akkor is sírt, sőt, többnyire zokogott, mikor valamelyik igazán szép J.A. verset olvasta fel –az én butuska gyermek képzeletemben ez a két alak összeolvadt: a szerelméé, akit a nácik meg a keretlegények szörnyű kínhalálra ítéltek, és a költőé, akit kora (lényegében ugyanaz a kor) ítélt halálra, nem kevésbé szörnyűre, még előbb.
Csak mellesleg jegyzem meg, hogy ezt a talányos félreértést csodálatra méltó harmóniával egészítette ki bennem egy másik, az, hogy akkoriban úgy hittem: Radnóti Miklós verseit is József Attila írta.
Ez azért történhetett, mert édesanyám, ha úgy hozta a kedve, nem a Cserépfalvi kötetet, hanem a Radnóti összest emelte le mögöttem a polcról, de ezt nekem nem jelentette be. Gyanítom, e két költő már az ő szívében egy volt. És mivel Radnóti legszebb, legnagyobb versei az utolsó versei, és ezek témája megegyezik az előttem egyébként titkolni kívánt az első férj kínhalála történettel, egészen világosnak látszott, hogy a költő sorsa, kinek ha van élte még egy, nem csak és nem is elsősorban a proletár utókoré, hanem az enyém. Én születtem meg Anyának a zsidóként ártatlanul mártírhalált halt József Attila helyett.
Nem könnyű helyzet.
De azért voltak reményteli aspektusai. Az például biztosnak tetszett, hogy sok szenvedés után majd nagy költő leszek, akinek igaz, a végén le fogja vágni a vonat a fejét, és rá fogják gyújtani a kórház-barakkot is, de titokban őszintén szeretni fognak az emberek. Mikor a rádióban az ötvenes években Révai József vagy akárki J.A.-ról szónokolt, Anya kikapcsolta a rádiót. Hazudnak, mondta.
Anyám (akinek a nevét írói nevemül választottam) Kornis Kató színésznő volt már a harmincas évek elején, már akkor is verset mondott, gyakran fellépett a Vajda János társaságban, találkozott életében József Attilával, sokat beszélgetett Radnótival, és ő is járt rövid ideig pszichoanalízisbe. Mikor kicsit nagyobb voltam, s Radnótiról is többet tudtam, mi több, József Attiláról hosszú esszét írtam a középiskolai tanulmányi versenyre, akkortájt mondta anyám, útravalóul: "Attila nem úgy volt komcsi, mint ezek. Radnóti meg nem úgy volt keresztény." Talán ezt a gondolatot akartam megfogalmazni abban a tanulmányban. (Meg ebben is.)
Az apámtól Petőfi Sándort kaptam. 55 augusztusában hozta nekem, lázas-lelkesen haza a hosszú idő után újra kiadott, cenzúrázatlan Petőfi-összest, azt a bizonyos csúnyácska, téglapiros, puhafedelű kiadást. "Ezt olvasd, ez a költő!" Alighanem kicsit aggasztotta őt, e percben ébredek rá, anyukám mártírköltészet iránti hajlandósága, minden este altató gyanánt, nekem. Az első osztály előtt álltam épp, de már olvastam, nem akarta talán, hogy az anyám polcát olvassam. Hogy kedvet csináljon a költőhöz nyomban fel is olvasta nekem a Falu végén kurta kocsmát. Meg a János Vitéz első énekét. Ezt is
megimádtam, és hamarosan kiköveteltem a János Vitézt csodálatos, három dimenziós leporellóban is… de a mártír-vonulatba azért Petőfi Sándor is hibátlanul illeszkedett – őt is megölték.
Petőfi, Radnóti, József Attila az én szívemben egy. Mindegyiktől kívülről tudok legalább három verset, de inkább többet. Hát ez nem számít. Azt akarom mondani, hogy J. A. bennem csak egyre nő.
Verseit újra olvasva az a benyomásom: talán a huszadik század legnagyobb költője, de hogy a legnagyobb magyar költője, afelől semmi kétségem nincs. Nem tíz-tizenöt nagy verse van, hanem legalább ötven. Annyi Goethének sincs. Rimbaud-nak se, még Puskinnak se. A kommunizmusból és a marxizmusból a magyar szellemi hagyományban annyi fog érintetlenül érinthetetlenül – megmaradni, amennyi abból J. A. költészetében poézissé vált.
De ő nem proletárköltő, még csak nem is marxista, vagy freudista,amivel csúfolni szokták. József Attila atyai ágon cigány, anyai ágon kun származású magyar zseni: költő. Úgy ír verset, ahogy a pacsirta énekel.
Nyelve az a világ, amelyben én a legfelhőtlenebbül magyarnak érzem magam. Ő, akit életében senki meg nem vígasztalt, és országos volt a pusztulásban – a magyar kultúra fennmaradásában reménykedőket vigasztalja, amíg világ a világ. És országot épít. Láthatatlan országot, egy igaz Magyarországot. Amelynek ő királya. Nem volt egy jó pillanata az életben, nincs egyetlen rossz pillanata a halálban. Ez József Attila történetének talányos csattanója. Érdemes elgondolkodni rajta.