Hát ez úgy kezdődött, nem fogjátok elhinni. Szóval öten voltunk tesók, whippetek. Négy tarka, meg én. Az anyánk - Mutyutyu, de hülye név - sötétbarna, fehér foltokkal. Apánk meg tigriscsíkos az is fehér foltokkal. Mármost ezek a foltok valahogy összeadódtak - tudjátok DNS, meg ilyesmi. Így lettek a tesók - mi lehet velük? - tarka-foltosak, én meg a Fehér. De ez se volt pontosan így, mert az egyik fülem foltos lett, az egyik szemem meg monoklis, ahogy a Hismastersvoice kutyának. A siker előre bekönyvelve.
Mutyutyunak az volt a terve, hogy együtt szoptat majd minket, öt kicsi, hat csecs, tudunk számolni. Én azonban áthúztam a számításokat. Ahogy odajutottam, begyorsítottam. Volt –eleve?- egy szopótechnikám,kb háromszoros sebességgel szívtam a többiekhez képest. Mi volt ez? predesztináció, ambíció, vagy csak éhesebb voltam? Máig se tudom, csak azt, hogy akartam valaki lenni! Negyven dekával nagyobb voltam az alomátlagnál,így aztán a végén már csak én kaptam cicit, a tesók meg cumit. És sehogyse akartam ott maradni abban a Fillér utcai kupiban. (Megjegyezném, hogy gyerekágy, infralámpa, ami csak kell). De többre vágytam. Mikor a Mama (jó apám gazdája) eljött vizitbe, megnéztem magamnak a meisseni porcellánkék szememmel és azt mondtam: ez jó lesz! A nőnek a továbbiakban már nem voltak esélyei.
Hamarosan vitt is magával, nem volt ott mese. Sírás, rívás, nyüszítés, ugyan már! Rögtön kaptam tűzpiros nyakörvet, pórázt, grasszáltunk az utcában. A népek meg voltak bolondulva értem, képzeljétek 20 centi komplett agár, talpig fehérben, tűzpiros szerkóban, kék szemek, eszméletlen! Közben tudtam is velük bánni, szemeztem, mancsoltam, minden.
De az élet nem egyszerű. A hely ahova vittek, komfortos, nem mondom, ágy, kanapé, külön tál és így tovább, ám volt még két további kutya is, azok is whippetek, sztárok a maguk módján. Amellett meg ötször nagyobbak nálam. Itt nem lehet úgy virítani, mint a Fillér utcában a tesóknál! Taktika! A fő csapás iránya: a Mama. Ha nála jó vagyok, a többiek befogadnak. Kicsit sandán néztek a jövevényre, kölyök, jól van, de ez a szín? És mire ez a nagy ajnározás? Mi itt szolgálunk évek óta hűséggel, ez meg idejön és egyből az ágyba? De békén hagytak, nem bántottak, megtűrtek. Majd a végén meglátjátok –gondoltam, mert tudtam már gondolni.
Aztán volt ott még egy öreg fószer, az nagyon nézett a szemüvegével. Morgott, hogy nem erről volt szó, meg hogy most három kutyával sétálhat, meg, ha rossz leszek kiakasztja a bűrömet száradni, ilyenek. Hát ott bedobtam a hízelgő-technikát: odabújás, csendes morgás, melengetés, hadd érezze az öreg, hogy ő is a csapathoz tartozik. Így aztán hamarosan vele is kijöttünk, meg nem is nagyon mert ujjat húzni a Mamával. Kajánál rendes volt, ha kértem adott repetát is. Meg hagyott lopni. Mert hát loptam, mi tagadás. Mert éhes voltam. Mert nem adtak eleget. És olyan vonzó, illatos dolgokat tartottak, magasan a pulton. Például cukrot a cukortartóban. De én nem hagytam magamat. Először fel a székre, kicsit kapaszkodva, onnan már körül lehetett nézni, esetleg tovább ugrani. Veszélyes volt, nem mondom, volt egy pár esés, de megérte. Gyerekek, az a cukor! Ettetek már cukrot? Fantasztikus! Aztán eltüntetni a nyomokat! Nem szabad félmunkát végezni! Az a cukortartó olyan tiszta lett, mintha akkor mosták volna el. Csodálkozott is az öreg: nemrégen töltöttem meg. De én ránéztem ártatlanul a porcelánkék szememmel, hát adott még egy kis kaját. Nem volt rossz fej az öreg, csak egy kicsit maradi. Ezt is megoldottuk. Íkú kérdése az egész!
Mi whippetek futó kutyák vagyunk. Valamikor vadásztunk, talán nyúlra, vagy más apróvadra, de már régen nem. A vérünkben azonban benne van az ősi ösztön: utólérni, elkapni. Innen a versenyláz. Mihelyt alkalmunk lett rá, versenyeztünk. A papa már nem, ő csak kocogott, de azt jól csinálta. Viszont Michel, a mostani tesóm, ő olyan volt, mint egy versenyló, nem bírt veszteni. Egyszer, mikor a Hárshegyen hajtottunk, elkövettem azt a könnyelműséget, hogy megelőztem. Lett is baj ebből. A következő kanyarban, mikor már nem láttak a szülők, elkapott. Földhözvert négyszer-ötször a nyakamnál fogva, beledöngölt az avarba: - „Micsoda? Te, a kis szarházi jövevény, megelőzöl engem, a verseny whippetet? Ezt meg ne lássam még egyszer!” Puff-puff. Jó, ezt tiszteltem, ő a Jani, de azért imádtam a futást. Ha együtt futottunk, a félszemem mindig ott volt rajta, jaj, csak meg ne előzzem! Láttatok már whippetet startolni? Ez nem akármi. Feszültség, remegés, izmok, idegek. De főleg agy! Kitörni, elsőnek lenni! Volt egy játékunk. Lapulok, belesimulok a földbe. Majd, mikor arra téved a hapsi, tíz méterről támadok, roham, veszett morgás, fogás a nyakszirten. Adtam nekik, akárkinek. Egyszer úgy megzavartam egy kezdő rottweilert, hogy sikoltozva vitte el a kövér seggét.
A szerelem. Tudjátok ti, mi az a szerelem? Vágy talán? Hát hogyne, de nem csak az. Szex? Hát persze, de messze nem csak az. Néha megjelent a pirosom, de nem gondoltam arra igazán. Imádat? Igen, a felsőbbrendű, a mindenható lény iránt. Alázatos, de forró és kölcsönös. Sóvárgás? Igen. Egész nap vártam arra a percre, mikor megjön. Akkor kiszaladtam elé, fölágaskodtam, hogy elérjem. Csókok. Összebújás. Némely kutyák tudnak embermódra mosolyogni, én is. Volt egy rítus: én hanyatt vágtam magam, a gerincemen fetrengtem, sűrű farokcsóválás közben. És mosoly, szemkapcsolat, a Mama viszonozza. Az öreg nézett-nézett minket, de mi csak egymással törődtünk. Ez volt a nap legszebb perce.
A bajok. Azért volt nekem is gyenge pontom. Köhögős voltam. Franc tudja mitől, dumáltak nekem allergiáról, vírusokról, asztmáról, kezeltek, gyógyszereztek, ultrahang, endoszkóp, utáltam az egészet, de főleg a köhögést. Kicsit túlsúlyos is lettem a jó kis étvágyamtól, (a gyógyszert libamáj-pástétommal szerettem bevenni) de azért csinos maradtam. Továbbra is én voltam a környék kedvence.Viszont egyszerre csak belázasodtam. Pánik, vittek rohanvást, antibió, röntgen, infúzió. Az öreg ott bóbiskolt velem, míg jött belém a szaft. Este ágyba vitt a Mama, de már szar volt nagyon a helyzet. Nem fájt semmi, de nagyon kevés maradt bennem az élet. Reggelre aztán az a kevés is elfogyott.
