Akkoriban egy régiségboltban dolgoztam. Főnököm nagytekintélyű robusztus személyiségű asszony volt, rengeteg ismerettel és ismerőssel amelyet (akiket) az ördög (!) tudja honnan szerzett, de hogy megvolt neki, azt senki nem vonhatta kétségbe. Helén asszony egy nagy házban lakott a város szélén. A ház kívülről semmilyen se volt, belül rendkívüli. Számtalan helyiség, amelyek látszólag minden rendszer és elgondolás nélkül kapcsolódtak egymáshoz: termek, folyosók, fülkék, raktárak, műhelyek. Bútorok, csillárok, szőnyegek, terítők, függönyök, tárgyak, minden néven nevezett stílusban, vagy éppen anélkül. A szobákban, heverőkön, fotelekben nők és férfiak olvasgatva, csevegve, járva-kelve, sietve, vagy dolog nélkül. Mintha egy Balzac regényből léptek volna elő. Kutyák, macskák, Jenő az országos fekete, Károly a varjú és így tovább. Helén asszony kedvesen fogadott, majd sietve otthagyott hóna alatt egy festménnyel (mindig pénzre volt szüksége).
Magamra maradtam, mert a házbeliek továbbra is tették, vagy nem tették dolgukat. Egyszer csak kinyílt egy ajtó a sok közül és berohant egy tarka kutya. Nem volt félelmetes, inkább meglepő. Mindenkihez odaszaladt, felágaskodva, örvendezve, csóválva, de hang nélkül (csak később tanult meg ugatni). Én kissé elfogódva tűrtem ezt a közeledést, de látva, hogy a háziak derűsen viszonozzák a kutyaköszönést, magam is barátságosan szemügyre vettem, ha egyáltalán meg lehet figyelni a száguldást. A kutya szünet nélkül rohant szobáról-szobára, fotelről kanapéra, ki az udvarra, be a házba. Emlékezetem szerint nem vert le semmit, de még a háziak is óvatosan kitértek a tébolyult rohanás elől. Szele volt a futásnak.
Astor – mint később megtudtam a nevét – egy kicsi agár volt, aki történetesen abban a házban lakott, a tulajdonosa, aki véletlenségből szintén ott lakott, elutazott talán Berlinbe, Helénékre bízva a gondoskodást. A kutya általában a volt gazdája szobájában élt, időnként kibocsáttatva az emberek, meg a többi jószág közé. Megtudtam, hogy tulajdonképpen gazdátlan, megdobbant a szívem, bárcsak az enyém lehetne. Ez a kutya maga volt a szépség. Mint egy szobor, de folytonos száguldásban. Hatalmas szeme, (mint Csontváryé az Önarcképen) folyton az emberek tekintetét kereste és viszonozta. Senki sem maradhatott közömbös iránta.
Mikor óvatosan szóba hoztam a témát, elnézően kinevettek: Astort? Tucatnyi kérője van, a barátnők, barátok, Boldizsár a kissé rovottmúltú ám daliás fiú, Charlotte úr, a gyomorbeteg házibarát, tenyésztők és verseny-rajongók. Astor – sztár volt a maga fajában. Erősen megkívántam a kutyát, mint egy ékszert, vagy drága ruhát.
(Kitérő: Én nem voltam úgynevezett kutyás nő. Viszonyom a kutyákhoz kissé tartózkodó, vagy közömbös volt. Kicsit talán féltem is tőlük, de semmiképp sem értettem őket. Ám van egy férjem is. Palika - a férjem - bolond, elsősorban kutyaügyben, a többiről sokat lehetne írni. Nagy ősi vonzalom él benne az állatok, de főként a kutyák iránt, melyhez képest az emberi kapcsolatok csak tűnő jelenségnek számítanak. Az utcában mindegyik (!) kutya a barátja, vagy barátnője. Így például Athosz az óriás schnauzer, aki felállva embermagasságú, koszos, nyálas, csatakos, gusztustalan. A férj hazafelé jövet negyedórákat töltött Athosszal szoros ölelésben, a kutya nem engedte tovább, kutyaarc, férfikéz elválaszthatatlan szorításban. Hogy nézett ki az a fehér ballon? Vagy Elza a céda, akinek orosz krémtortát hozott, hogy enyhítse a farkaskutya gyűlöletig fokozódó féltékenységét, amely Brunó a masztiff kapcsán gyötörte . Mesélhetnék! )
Szóval a vágy megfogant: mi lenne, ha Astor velünk élhetne! Legközelebb visszatértem a témára. Kicsit enyhébben, de továbbra is tartózkodóan fogadták közeledésemet. Charlotte úr, akivel időközben összebarátkoztunk, elmagyarázta, hogy még ő se döntött véglegesen, de tárgyalnia kell a feleségével. Boldizsár is fenntartotta igényeit: tüntetőleg sétálni vitte Astort (nagyon jól néztek ki!). Harmadjára Charlotte úr kijelentette: ő tesz még egy kísérletet és hazavitte. Szinte összetörtem a teljesületlen vágytól, amelyet a kudarcok csak hevesebbé tettek. Ahányszor megláttam, felgyorsult a szívverésem, mint egy szerelmesnek. Legközelebb – most már gyakrabban jártam oda – ismét megláttam Astort. Tudtam, most már az enyém lesz! A tárgyalás csak percekig tartott, már vittem is oltásra, manikürre. Astor elfogadott, jött velem szépen. Otthon bejárta a lakásunkat, szaladgálva, szimatolva, aztán leültünk a kanapéra, vártuk Palikát. Órákig vártuk, szinte mozdulatlanul, ám ő erről mit se tudott, talán épp valamelyik kuvasznak csapta a szelet. Végül nyílt az ajtó, belépett, kicsit ázottan, meglátott minket Astorral, amint hatásvadászóan ülünk együtt, őrá várakozva.
Megfordult, kiment. Nem tudta feldolgozni a történetet. Jó ideig tartott, míg felfogta, hozzászoktunk, hogy saját kutyánk van. Mit kutyánk? Astor.
